Your rating: Select ratingDzsdzs!

Your rating: Nincs (2 votes)

Ötven percnyire Londontól, Ian Paice már egy Porchéban várja érkezésemet. Útban hozzá a vonat ablakán át a tájban gyönyörködhetek, kell ennél több? Szinte repül az idő, mikor a pubban ülünk, Ian ontja a történeteket. A Deep Purple ’68 nyarán robbant be Amerikába a „Hush” c. Joe South dallal. A felvétel Top 10-be került, és hamarosan meghozta a sikert első albumuk, a „Shades of Deep Purple”, amit egyenesen egy turné követett. A következő évben tovább nőtt népszerűségük, mikor is olyan kislemezeik jelentek meg, mint a „Kentucky Woman” és a „River Deep, Mountain High.” A „The Book of Taliesyn” és a „Deep Purple In Concert” még jobban felkeltette a közönség érdeklődését. 1968 és 1975 között 12 albumot vettek fel, miközben Ritchie Blackmore kilépett az együttesből. A „Come Taste the Band” album felvételéig Tommy Bolin is csatlakozott az együtteshez, de 1976-ban ő is kiszállt a rajongóktól való félelme miatt. Ian beszél az olyan nagyobb bandákban betöltött pozíciójáról is, mint a Whitesnake, Gary Moore; de a főszerepet az életében egyértelműen a Deep Purple játszotta. Ez karrierét oly mértékben meghatározta, amit korábban remélni sem mert volna. A pub ablakain kifelé nézelődve azon a kontraszton gondolkodom, ami a hevy metalt játszó Deep Purple-ben betöltött tagság és a Thames Valley csendes, falusi életvitelét élvező halk szavú ember között búvik meg. Pedig nyilvánvaló, hogy számára fontos ez a balansz. „Ez van, nem leszek már 21 éves”, mondja nyíltan. „Feleségem van és két gyerekem. A zenén kívül nagyon érdekel a lóverseny is, ugyanakkor fél órán belül nem jutok el sehova. Ez az egyetlen bajom a vidéki élettel, ugyanakkor tény, hogy lételemem a csend. Nem szeretem a városokat. Vagy egy remek házam, magánéletem és azt csinálom, amit csak akarok. Ezt nem tehetném egy városban. Szerencsés vagyok, mert olyan helyzetben vagyok, ami sok pénzt hoz nekem, és függetlenséget biztosít számomra.”

RF: Hogy tért vissza a Deep Purple ennyi év után?

IP: Igazából annyi történt, hogy Jon (Lord) és én lehetőséget láttunk a Purple-ben, ezért tárgyalásokat kezdeményeztünk a kiadókkal, támogatókkal és a többiekkel. Nem tudtuk pontosan, milyen lesz a dolog kimenetele, de ugyanekkor Ian (Gillan), Ritchie (Blackmore) és Roger (Glover) pontosan ezt csinálta Amerikában. Természetesen az üzletemberek beszéltek erről egymással, aztán a következő, amit tudok, hogy felhívott a Rainbow menedzsere, hogy az óceán két partják az angyalaink ugyanarra sarkalltak minket. Mikor kapcsoltam, hogy mind az öten ugyanazt akarjuk, és hogy nem valami nosztalgikus cél vagy puszta pénzhajhászás vezérel minket, lenyomtunk egy éves turnét, összeszedtünk egy csomó pénzt és megint megfeledkeztünk róla. Úgy voltam vele, hogy ha megcsináljuk, jól tesszük – egyenes folytatása annak, amit tíz évvel ezelőtt abbahagytunk. Sorozatosan tervezzük folytatni, és úgy néz ki, hogy 2,5-3 éves lesz a project, úgyhogy itt tartunk most. A legfontosabb, hogy nem a pénz a legmeghatározóbb a projectben. Rájöttünk, hogy még mindig bírjuk egymást, és ismét együtt szeretnénk dolgozni. A találkozásunkat követően egyből próbaterembe vonultunk, ahol kb. 1 hónapot töltöttünk el. Elmentünk Vermontba, ahol csönd volt, és meglepően jól tudtunk haladni. Aztán rájöttünk, hogy semmi nincs, ami megállíthatna minket. Nagyon sokat fejlődtünk, és egyből beugrottak a régi dallamok.

RF: Milyen volt először újra játszani?

IP: Kicsit idegen volt, de aztán hamar természetessé vált. Ellentmondásosnak tűnhet, de szerintem valami kémiai oka annak, hogy magad sem tudod, miért van az, hogy egyesekkel együtt tudsz dolgozni, míg másokkal nem. Ahogy elnéztem a többiek arcát, meglepő volt kicsit, de ugyanakkor mintha el sem telt volna az a tíz év.

RF: Milyen zenével foglalkozol?

IP: Ugyanazzal, mint korábban: a ’80-as évek zenéje van porondon, beleértve a ’60-as és a ’70-es évek zenéjét is.

RF: Van valami különbség? Szavakban tudod önteni?

IP: Nem. Ez annak a folytatása, amit eredetileg is csináltunk, csak valamivel kevesebb benne az őrjöngés. Még mindig ugyanolyan vadság és agresszió jellemzi, hiszen ez a védjegyünkké vált. Nem tudom, de mikor a régi felvételeket hallgatom, még mindig jónak tűnnek, de ennyi. Hallom, amit most játszunk, és ez minden tekintetben napjainkat tükrözi. Ez nem holmi „próbáljuk meg felidézni a múltat” dolog. Nagy hiba lenne.

RF: A legtöbben a Deep Purple-t a heavy metal előfutárának tartják. Most, a visszatérést követően te is heavy metal-nak tartod?

IP: Sosem tekintettem igazán annak. A heavy metalt elhagytuk. Amit mi csináltunk, az inkább heavy rock and roll volt. Szerintem a metal hajlamos átmenni agyatlanságba – űr az összevisszaságban, zenében és szövegben is. Senki sem mondhatja, hogy valaha is ilyenek lettünk volna. Azon a vonalon maradtunk, amit elterveztünk, és nyomtuk. Mikor visszatérünk a turnéról, az emberek majd megállapíthatják, hol hibáztunk. Az együttesek kapni akarnak ebből az energiából anélkül, hogy tudnák, honnan származik. Ez apróság, de fontos.

RF: Mikor és miért kezdtél el érdeklődni a dobok iránt?

IP: Az apám zenész volt, és annak idején jó néhány big bandben megfordult. Láttam néhány Krupa videót, és annyira lenyűgözött, hogy elhatároztam: én is valami ilyet szeretnék csinálni. Ekkor még a vizuális része jobban vonzott, mint a zeneisége. Aztán mikor 15 lettem, a szüleim eszkábáltak nekem egy dobot a sütis dobozaimból, aztán vettek nekem egy kb. 50 $-os, vadiúj csillogó vörös szerelést. Állandóan mögötte ültem. Kb. hat hónap múlva be is léptem egy kis rock ’n’ roll bandába, és kb. 17 éves koromig együtt is maradtunk. Mikor profivá váltam, több pénzt szerettem volna keresni; nem volt teljes idős állásom. Ekkor egy bandával jártuk Nagy-Britanniát és Európát, és ’67-ben, egy hamburgi klubban összefutottam Ritchie-vel. A többi már történelem.

RF: Itt találkoztál Jon Lorddal is?

IP: Nem, Jonnal korábban találkoztam a londoni Marquee-n. Az akkori bandámmal voltunk az ő bandájának az előzenekara. Az együttesem neve MI5 volt, három hónapig turnéztunk Milánóban. Kitaláltuk, hogy három hetet a Star Clubban töltünk Hamburgban a turné végeztével. Ritchie épp ott lakott, mikor egymásba botlottunk. Akkoriban nagyon sok zenész élt Hamburgban. Mindenki, aki jó volt, de nem volt valami sikeres, kiment Németországba, mert ott elég jól lehetett keresni. Három hétig ilyen „hello, hogy vagy?” viszonyban voltunk Ritchie-vel, aztán visszamentünk Angliába, és dolgozni kezdtünk. Kb. 9 hónap elteltével megalapítottuk a Purple-t. Az akkori énekesünk is részt vett a meghallgatáson, mikor Ritchie megkérdezte, hogy „még mindig megvan az a dobosotok?” Az énekesünk mondta neki, hogy igen, aztán elhívtak egy koncertre.

RF: Úgy tudom, hogy a németországi élmények nagyon jó edzésnek bizonyultak.

IP: Igen, keményen dolgoztunk. Kemény fizikum kellett a folyamatos zenéléshez, és szinte meg kellett erőszakolnom magam, máskülönben nem lehetett kibírni. Hétköznap a Star Clubban este 6:00-tól reggel 04:00-ig játszottunk. Három együttes váltotta egymást úgy, hogy 1 óra zenélés után 2 óra pihenő következett. Valójában tehát ez 4 órát jelentett éjszakánként. Hétvégenként 4 együttes volt, és ugyanúgy 4 órát játszottunk, igaz már délután 4:30-kor játszani kezdtünk, és másnap reggel 8:00-kor hagytuk csak abba, mikorra már annyira felpörögtünk, hogy nem is tudtunk egyből elaludni. Ezért lementünk egy sörözőbe, és mikor végeztünk, már újra színpadra kellett állni. Három nap után már nem éreztem valami jól magam. Aztán sikerült annyira belelendülni, hogy megtanultam, hogy kell 30-40 perces alvásokat beiktatni, és egész jó fizikai erőt nyertem belőle. Egy dobos számára ez különösen fontos, hiszen ha sokat játszol, erősebb leszel.

RF: Mit értesz pontosan az erősebb alatt?

IP: Mikor autót vezetsz, van egy kapcsoló, amit ha felkapcsolsz, többet tudsz teljesíteni, mint egyébként. De ezt csak addig teheted, amíg az izmaid bírják, aztán vissza kell térned az alaphelyzetbe. Ha tényleg fitt vagy, és sokáig keményen dolgozol, könnyen eléred ezt a bizonyos kapcsolót. Ösztönöz, és még van egy csomó más oka, hogy mindig feldobjon egy zenekar. Ezek a dolgok gyakoribbak a rock ’n’ rollban, mint más zenéknél, ahol a fizikai erő izgalmat vált ki. Természetesen ha fittebb vagy, jobban tudsz teljesíteni, és jobban is élvezed, amit csinálsz.

RF: Nem értek támadások a balkezességed miatt?

IP: Nem. Sokáig eszembe sem jutott, hogy tulajdonképp balkezes vagyok, de megörököltem egy szerelést, és megláttam, hogy jobbkezesekre van berendezve. Az álló tam rossz oldalon volt. Mikor a tükörben néztem magam, jobbkezesnek láttam magam, úgyhogy azt hittem, úgy nézek ki, mint bármely másik dobos. Aztán elkezdtem órákat venni, megkértem a tanáromat, hogy tanítson meg jobbkezes technikával dobolni. Így is lett, és azt gondolom, jobb dobos lettem mára, mivel állandóan a gyengébb kezemet használtam, és a bal kezem függetlenítése nagyon jól ment. Tehát a többi dobos tükörképe vagyok. A váltott kezesség olyan dolog, amit Simon Phillips és Billy Cobham is tökéletesen művel. Nagyon nehéz, mivel a szerelésük jobb kézre van beállítva. Én balkezesként kezdtem el játszani, és később kezdtem el napi szinten jobbosan játszani, mígnem automatikus szintre hoztam a technikát. Minden balkezes dobosnak át kéne térnie a jobbkezességre egy év után, mivel a balkezesség a dobolásban elég ijesztő tud lenni.

RF: Végeztél formagyakorlatokat?

IP: Az egyedüli formagyakorlatot az apám mutatta nekem, ez volt a klasszikus „papa-mama”. Azt mondta: „ezt gyakorold”, és én úgy tettem. Ma már tudom, hogy ez ugyanaz, mint a paradiddle. Akkor még nem voltam tisztában ezzel, de láttam más dobosoknál is. Minden más ebből nőtt ki, ennek a variációja. Vicces, hogy mikor a bemutatókat csináltam, először ezt mondtam: „Emberek, a technikai kérdéseket felejtsétek el. Nem vagyok jó benne, és talán több ilyen gyakorlatot végeztetek, mint én. Viszont lehet, hogy gyorsabban és jobban játszom, mint ti.”

RF: Szerinted ez a technikai hiányosság segített vagy inkább hátráltatott?

IP: Egy kicsit mindkettőt, azt hiszem. Vannak bizonyos dolgok, amikre szükséged van a formailag kötött zenéknél, de én mindig nagyon bonyolultnak találtam, mivel nem tudok rendesen kottát olvasni. Aztán vannak olyan dolgok, amik akkor tűnnek nagyon bonyolultnak, ha nem ismered az alapgyakorlatokat. Másrészt viszont nincsenek előre kigondolt ötleteim arról, mi hogy fog történni; ezért szabadabb vagyok, mint azok, akik nagyobb tudással rendelkeznek, mint amire képességeik által hivatva vannak. Mikor a Purple-t megcsináltuk a nagyzenekarral, mindenki láthatta az én hangszerelésemet is. Mindenki jött a saját kis lejegyzéseivel, violinkulcsokkal és egyebekkel, kivéve engem. Az első megmozdulásnál azt mondták: „Várj hat percig, aztán várj meg három nagy „bang”-et és aztán elkezdheted az első rock ’n’ roll ritmust.” Ennyi nekem bőven elég volt. A vonósok először megkérdezték, hogy „Minden rendben van a sráccal? Ez valami vicc?” De a valódi vicc az volt, hogy az első két nekifutás alkalmával én mindig jól csináltam, míg ők elrontották. Elég egyetlen elírás egy kottában, és már az egész szekció elrontja, mikor én pontosan tudom, mikor jön az én részem. Én magamnak jegyzetelek. Elég az arcukra nézzek.

RF: Élvezted a szimfonikus munkát?

IP: Kemény meló volt és kevés időnk volt rá. Talán három vagy négy alkalommal dolgozunk együtt szimfonikusokkal – két külön részt – és három-négy hétig dolgoztam vele keményen. Örülök, mert így elmondhatom, hogy megcsináltam, hogy képes vagyok rá, de nem szívesen ismételném meg megint senki kedvéért. A klasszikus zenekarok nem játszanak időre. Mi adtuk az ütemet, amihez nekik tartaniuk kellett magukat; és örökké elkéstek. Ez számodra semmiség megcsinálni, de nekik képtelenségnek tűnik. Ez a dolgok rendje.

RF: Manapság nagyon ritkán fordul elő, hogy egy hard rock banda összeálljon a szimfonikusokkal.

IP: Akkoriban még könnyebbnek bizonyult, mint sok minden más is. Manapság egy zenekar egyszerre sorolható a rock/blues/pop kategóriába. Nem mondhatod, hogy „mi ezt és ezt csináljuk”. Az emberek nem értenék meg. Beskatulyáznak, hiába is bizonygatod, hogy amit csinálsz, azt jól csinálod… senkit nem érdekel. Régen az egyetlen cél az volt, hogy lebontsd a korlátokat, és azt mondd: „Nézzétek csak, mindent meg tudunk csinálni, amit csak akarunk.”

RF: Mostanság nem kísérleteznek annyit, mint régebben?

IP: Nincs már benne pénz. Régen senki sem gondolkodott pénzben. Attól tartok, hogy most már az üzlet irányítja az egész művészi szférát. Az emberek kezdenek úgy gondolkodni, hogy „Ez nem valami kapós lemez”, ami korábban a menedzsment gondja volt. Most mindenki tudja, hogy sok pénz rejlik benne, ezért a legtöbben kapásból azért vágnak bele. Nem azért vélekedünk másképp, mert gyerekként vágtunk bele, és közben felnőttünk, hiszen a mai srácok már nem így gondolkodnak. Az első dolog, amiről beszélni kezdenek, hogy mennyibe kerül egy album, és hogy „csináljunk egy albumot, aztán nézzük, mi lesz.”

RF: Melyik dobos/zenész volt rád hatással?

IP: Krupa hatására kezdtem én és a generációm rockkal foglalkozni. Volt egy brit banda, a „The Hollies”, és a dobosuk, Bobby Elliot, akinek roppant egyedi hangzása volt. A többieknek nagyon fás, elmosódó, trágya hangja volt, amit nem lehetett leutánozni. Elliot főként patterneket játszott, és érdekes kitöltésekkel fűszerezte. Aztán és is olyasmi patternekkel próbálkoztam, mint ő. ’66-’67 körül Vanilla Fudge fellépett Carmine Appice-szel, és nem hinném, hogy létezik olyan dobos, akit ne nyűgözött volna le.John Bonhamnek nagy példaképe volt Carmine, habár sosem vallotta be. Engem és pl. Cozy Powellt viszont biztosan befolyásolt.

RF: Mi fogott meg Carmine-ben?

IP: Nem 4/4-ben gondolkodott. Szabadon hangsúlyozott, ezzel új irányt mutatott. Angliában és Európában akkor más szelek fújtak. Carmine úgy szólt, ahogy. Erről jut eszembe: próbáltunk eltérni a stúdió dob hangzástól, ami nagyon laposan szólt. Carmine volt az első, aki jelentősen eltért ettől, és úgy állította be a dobját, hogy az az ’50-es évek hazngázásához közelítsen. Mindig próbálom úgy beállítani a dobom, hogy a felvételen is az otthoni hangzást adja vissza, de eddig még sosem jött össze. Felveszem egy kis kazettás magnóra, lejátszom, és a dobok szörnyetegként viselkednek – nagyok és szemtelenek. Mikor beérek a stúdióba és próbálkozni kezdek, a végeredmény mindig drámai lesz. De nem adom fel, próbálkozom ;) Szóval eddig Carmine-nek sikerült a legközelebb kerülnie ahhoz, amit én a tökéletes hangzásról gondolok.

RF: Sokat fejlődött a felvétel technikája azóta, mióta dobolni kezdtél?

IP: Naná! A Sgt. Pepper minősége meghökkentő a mostanihoz képest. Azt még 3-4 sávos cuccon vették fel, szemben a mai 12 sávosokkal, de azért használtak már más motyókat is. Szóval ez olyan dolog, amit akkor tudsz csinálni, ha már anyagilag megengedheted magadnak. Ami minket illet, próbáltunk felvételeket készíteni, ami elég bonyolult volt, mivel nem volt olyan berendezésünk, ami alkalmas lett volna az igazán jó hangzás eléréséhez. A ’70-es évek elején már mindenki próbált precízebbnek lenni, persze csak amennyire az akkori stúdiós keretek ezt biztosítani tudták. Úgy tűnik, napjainkban is ugyanezeket a köröket futják. Mindenki erre a szörnyű elektronikus hangzásra törekszik, szintetizátorra és hasonlókra. Semmi izgalom – annyi, hogy okos dolog, és érdekes a hangzás – aztán eljutsz egy pontra, miután már nem érdekel az egész. Senki nem játszik. Ez a könnyebbik út a fiatal zenészek számára, hogy tényleges játék nélkül is meg tudjanak szólalni. Egyetlen dolguk, hogy tartsák a tempót.

RF: Tudsz valami tanácsot adni arra vonatkozóan, hogyan lehet autodidakta módon tanulni?

IP: Nekem nem volt más választásom, mivel senki nem tanított engem. Viszont azt mondom, hogy ha van egy tanár a környezetedben, tanuld meg tőle az alapokat, aztán felejts el minden mást. Az alapok biztos ismerete 5-6 évre mentesít attól a szenvedéstől, hogy újra-és újra azt gyakorold, amit egyszer már le tudtál játszani. Nagyon destruktív dolog azt gondolni, hogy 5-6 éve nem játszottál, ezért már nem tudsz dobolni. Vannak bizonyos dolgok, amikről nem tudod, hogy lehetne lejátszani, de ha valaki megmutatja, hogy kell, egyből egyszerűnek tűnnek. Hát ennyit jelent az alapok megtanulása. És ha úgy érezd, hogy nem úgy szeretnéd csinálni, ahogy a tanárod mutatta, akkor csak játszd a saját elképzeléseid szerint. De ha profizmusra törekszel, és precízen szeretnél játszani, jobban teszed, ha tanár mellett maradsz. Attól függ, hogy mit akarsz kezdeni a zenével.

RF: És te hogyan képezted magad?

IP: Zenére játszottam. Valami olyat kell játszani, ami felpörget, és addig játszod, amíg rá nem érzel, vagy amíg jobban nem szólsz, mint a lemez. Néha sikerül elkapni, mit játszik eredetileg a dobos, de néha meg teljesen az ellenkezőjét érzed.. a lényeg, hogy azt csináld, ami neked a legjobb. A legjobb része az önművelésnek, hogy nagyon gyorsan lehet haladni. A zenehallgatás a legkönnyebb és leggyorsabb út. Ráadásul sokat segít az egyedi stílus kialakításában, mivel nem egy emberre kell figyelned. Követed az utad, és azzá lehetsz, aki csak akarsz. Ha egyetlen emberre figyelsz – a tanárodra, vagy a felvételen szereplő emberre – akkor csak az adott ember kópiája leszel, aki semmi sajátos vonulatot nem fog kikényszeríteni belőled. Nem vezet sehová.

RF: Mikor a Deep Purple megalakult, leginkább az Egyesült Államokban szerettetek volna betörni?

IP: Nem, mi attól függetlenül örültünk a sikernek, hogy hol értük el. Sőt: egyáltalán nem érdekelt, hogy hol. Akkoriban a Purple egy nagyon értékes együttesnek számított. Megkerestük a kenyérre való, de keményen meg is dolgoztunk is érte. Nem mondtuk azt, hogy „oh, nincs kedvünk a héten játszani…” Az angliai siker egészen az első formációváltásig nem is ütött be. Ez akkor volt, mikor a banda olyan lett, mint amilyenek a mai heavy metal bandák is szeretnének lenni.

RF: Úgy véled, hogy a mai heavy metal bandák különböznek az akkoriaktól?

IP: Oh, persze. Alapvetően egy folyamat volt, aminek a vége a korai ’70-es évek lett. Minden fajta változáson keresztülmentünk. Átéltük a soul és a disco korszakot is. Ekkor értük el sikereinket. Nem lehetett akkor igazán hangos, agresszív zenét játszani, mivel ilyen is nem létezett.

RF: Kezdetekben elég sok feldolgozást játszottatok.

IP: Az első Purple albumon Beatles és Joe South feldolgozások is voltak. Aztán ahogy fejlődtünk, már mást kellett játszanunk ahhoz, hogy sikeresek legyünk. Mostanában egyszerűen lemásolnak valamit, abból elélnek néhány évig, aztán ennyi, amit tesznek.

RF: Gondolod, hogy a különböző stílusokban történő játék hozzásegített titeket ahhoz, amit ma Deep Purple-nek nevezünk?

IP: Igen, ezt osztom. Ez az, amiért azt gondolom, hogy minden heavy metal együttes – talán a Def Leppard kivétel – egy kaptafára megy. Ugyanúgy szól mindegyik. Ugyanezt sosem mondhatnánk el a Zeppelinről, a Purple-ről vagy a Sabbath-ról. Mindannyiunknak volt egy kis egyedisége, amiről elmondhattuk, hogy kizárólagosan a miénk. A Def Leppard az egyetlen olyan fiatal együttes, akiket nagyon tehetségesnek és minőséginek vélek, és nagy egyetértésben zenélőknek. A legtöbben csak bedugják a gitárjukat, felnyomják a hangerőt, és szórakoznak, ami elég is egy szintig, de nem tovább.

RF: Volt néhány tagcserétek a csapatban, habár minden ember sok időt töltött nálatok. Mik az előnyei és hátrányai annak, hogy az ember ilyen sokáig egy együttesben játszik?

IP: Vannak bizonyos előnyei annak, ha sokáig megmarad egy felállás. Természetesen a legszerencsésebb, ha ezt tudod csinálni életed végéig. Nem problémáztam sokat a Purple szétszakadásakor sem. Vakmerően tettem egy próbát, ami nem igazán jött be – egy bandát Jon Lord-dal és a továbbiakban Paice, Ashton és Lord-nak hívtam.

RF: Csak egy évig tartott.

IP: Az alapötlet és a zene jó volt, de nem működött. Tisztán szólt a színpadon, de nem volt elég jó. Elég sok pénzt elvitt, úgyhogy azt mondtuk: „Ennyi volt, nem fog menni”, és elkönyveltük veszteségnek. Aztán feladtam egy rövid időre. Nem vagyok egy fanatikus zenész. Nem érzek nagy különbséget, ha maradok, vagy ha megyek. Jól viseltem, hogy két hónapig nem kellett a dobcuccra nézzek.

RF: Aztán visszatértél kipihenten.

IP: Igen, talán ez történt. Nem doboltam három hétig, aztán két nap nonstop gyakorlás következett, az első alkalom nagyon vicces volt, aztán egy kis időre lemondtam róla. De kit érdekel? Az emberek tudják is, mit csinálok. Ha úgy látják, hogy rossz éjszakám volt, akkor rossz éjszakám is volt. Nem vagyok megrögzött, akit az hajt, hogy minden fellépésnek tökéletesen kell sikerülnie, ezért nem is célom megváltoztatni az egész életvitelemet, csak azért, hogy mások kedvében járjak.

RF: Nem fásultál bele, hogy ilyen sokáig játszottál egy bandában?

IP: Nem fásulsz bele, ha azt teheted, amit szeretnél. Elfelejted, hogy vannak más dolgok is, amit éppen játszhatsz. Nagyon komplikáltnak találtam, mikor olyan helyzetben voltam, ahol egy adott zenerészletet kellett játszanom, és annyit mondtam: „Van egy saját részem, ahol egy három perces pop zenét kell játszanom.” Megváltoztattam a hangzást. Megváltoztattam, amit játszani akartam. Nagyon nehéz volt, miután szabadúszó voltam, és az is akartam maradni.

RF: Sok projectet csináltál?

IP: Nem sokat, akkor is azért, mert mindig is komoly kiadásaim voltam, de volt ott sok más ember is, aki nálam sokkal jobban csinálta. Az, aki egy jó felvételt szeretne, embereket kell szereznie, akik végig a stúdióban vannak, mivel sokkal jobb minőségben tudják elvégezni így a dolgukat. Mikor engem felkerestek, azért tették, mert a nevemre volt szükségük. Engem megfizettek érte, ők pedig otthon maradtak.

RF: Érezted valaha úgy, hogy a Purple a végét járja?

IP: Nem. Mikor Ritchie bejelentette, hogy ki akar lépni az együttesből, gondolkodtunk a leálláson. Le kellett volna ülnünk hármasban, és azt mondani: „Mindez Glenn Hughes és David Coverdale miatt történt, úgyhogy újabb tagcserére van szükség, és csak két évre álljunk le. Mindannyian járjuk a saját utunkat, aztán két év múlva visszajövünk, és meglátjuk, mi lesz.” Ezt kellett volna tennünk, mert ha így folytattuk volna tovább, sok jóban lett volna még részünk. Kétévente lenyomtunk volna egy turnét, piacra dobtunk volna egy lemezt, és a megszokott köröket futottuk volna. De mikor Ritchie kilépett, egy kicsit bekattantunk. Meggyőződésünk volt, hogy folytatnunk kell, és felvettük Tommy Bolin-t. Amennyire remekül játszott a stúdióban, annyira reménytelen volt a színpadon. Amikor egy nagy színpadra került, egyből megfagyott. Ahelyett, hogy lenyomott volna egy szólót, kiabálni kezdett a közönséggel. Ráadásul személyes problémák is voltak, amik egyáltalán nem segítettek. Ezek miatt lett túl sok.

RF: Miben különbözik egy gitárorientált szituáció egy énekközpontútól?

IP: Számomra könnyebb együtt dolgozni egy vezető instrumentalistával, mint egy vezető énekessel. Sokkal több szabadságot ad. Egy mindent átfogó vokalista, mint pl. David (Coverdale), nagyon kevés teret enged másoknak. Mikor épp benne vagy egy szólóban, amit alapvetően ki akarsz hozni, az egy instrumentális dolog szöveggel. Ez a szabadság bizonyos értelemben. A gitárorientált együttesekben, csak a virtualitás dominál, tehát ugyanazon sémák mellett lehet haladni, és ez sokkal több szabadságot, és kevesebb űrt hagy. Gary (Moore) játék közben énekelt is, mégis hangszeresként gondolkodott. Elég lehetőséget biztosított másoknak is. Az énekeseknek az a dolguk, hogy kint álljanak a színpadon, és csinálják a műsort. Ezzel párhuzamosan háttérbe szorítja a többieket. Sem te, sem pedig az énekes nem tud mit kezdeni ezzel.

RF: Úgy hallottam, hogy nagyon nehéz Ritchie Blackmore-ral együtt dolgozni.

IP: Néha nehéz, néha könnyű. Ő egy nagyon változó személyiség. Nehezen tolerálja a hülyeséget, ugyanakkor pontosan tudja, mit akar. Inkább jó, mint rossz, de nem ez számít igazán, hanem hogy mit akar. Ha valamivel nem ért egyet, vagy értelmetlennek találja, egyszerűen annyit mond: „Én ezt nem csinálom.” Nem lehet vele beszélni. Nem csinálja.

RF: Valóban nem nehéz…

IP: Persze, nehéz, de kénytelen vagy végül elfogadni, hogy ő ilyen. A szörnyű klisé szerint „The show must go on…”. Az igazat megvallva voltak koncertek, amiket Ritchie nem kedvelt, és ezért nem ült be az öltözőbe és nem is vett részt az egész koncerten. Ha nem ment fel a színpadra, annyit mondott: „Nem szeretem ezt a helyet.” Mi minden esetre felléptünk. De nem tudok rá magyarázatot adni; rossz volt a közönség. Szerintem Ritchie tudta ezt már rég, és csak próbálta fenntartani a látszatot. Szerintem ez a természetes, de ugyanakkor egy kicsit rá is játszott erre.

RF: Fel tudsz idézni egy olyan dallamot, amire büszke vagy, vagy amit nagyon szeretsz?

IP: Csak akkor, ha én játszottam a felvételen. A nagy klasszikusokra mindig emlékszik az ember, de néhányból közülük nem lett kislemez, csak album felvétel.

RF: Fel tudsz idézni néhányat ezek közül?

IP: Az In Rock c. albumról szerintem a Living Wreck sikerült nagyon jól. Nagyon jól szólt rajta a dob, és a hangulata is nagyon rendben van. Volt benne néhány érdekes kitöltés. A Tommy Bolin-nal felvett albumunkon (Come Taste the Band), volt egy nóta, a „The Dealer”. Elég könnyű volt játszani, és a kitöltések is jók voltak. De a folytatásra sokkal jobban rákaptak. Nem számított, hogy jó vagy rossz; csak az érzés és az energia, amit sosem sikerült elkapni a stúdióban. Ugyanakkor a Zeppelin nagyon jó stúdióalbumokat készített, de az élő fellépéseik reménytelenül sikerültek. Talán ők csinálták jól ezzel, hogy remek felvételeket készítettek, de szerintem sokkal élvezetesebb volt így, hogy mi a színpadok alakítottunk jobban.

RF: Élveztétek a végén is?

IP: Neeeem, a végén nem. Az utolsó év nem volt már ilyen jó. Gillan kilépéséig volt az igazi, mivel ő nagyon szórakozató volt útközben és a fellépéseken kívüli időben is. Sosem lehetett tudni, hogy mire készül, és azt sem tudtuk, hogy Ritchie ki akar lépni, úgyhogy nagyon izgalmas volt. Voltak kellemetlen éjszakáink, voltak borzasztóak, de mikor néhány hónap szünetet tartottunk, utána egyszerűen lenyűgöző volt. Így volt jó. Aztán miután David és Glenn beléptek, megint más volt. A hülyéskedések megszűntek.

RF: Miután Paice, Ashton és Lord Whitesnake-ként folytatták, nagyon blues orientálttá váltak.

IP: Így igaz. Alapvetően úgy gondolom, hogy „ha visszamegyek egy rock ’n’ roll bandába, nem kezdek Purple-t koppintani.” David sokkal jobban vonzódott a blueshoz, mint a Purple valaha is. Szerintem meg jól hangzott, hogy teljesen más stílusban folytatjuk. Az első két album, amit a Whitesnake-kel készítettünk, nagyon egyben volt. Aztán megint változtak az idők, elveszettnek éreztem magam, és nem tudtam, mit játszhatnék. Minden blues zene ad némi szabadságot, attól függetlenül, hogy fehér, fekete, rózsaszín, jól strukturált vagy elúszós, szóval szabad. A vége felé a számok egyre komplexebbek lettek. Egy stílusban kell játszanod ahhoz, különben nem működik az egész, és ez volt az, amihez én nem nőttem fel. Úgy voltam vele, hogy ha számomra mást tükröz a zene hangulata, és nem értek egyet az eredeti koncepcióval, akkor nem tudom lejátszani. Az utolsó album, amit velük készítettem, a Saint and Sinners nem lett egy jó album. A dob iszonyatosan kommersz – alig akarom elhinni, hogy én játszom rajta. Nem volt ötletem, hogy mit játszhatnék; teljes mentális űr. Mikor David ráeszmélt, hogy mást játszunk, mint amit ő elképzelt, és én rájöttem, hogy nem tudok ennél többet nyújtani, elváltak útjaink.

RF: Aztán találkoztál Gary Moore-ral.

IP: Ez valamikor ’82 novemberében történt. Kezdetben azt hitték, hogy ez egy album dátum. Csak egy albumot szerettem volna készíteni vele, de ez meghiúsult. És mivel akkoriban nem csináltam semmi különösebbet, a menedzsere előállt azzal az ötlettel, hogy alapítsunk Garyvel közösen egy bandát. Az ő neve alatt futott volna, és intézték is volna az összes ezzel járó macerát (minden üzleti ügyet, utánajárást, pénzügyeket) és engem is nagyon érdekelt a dolog. Ez elég is volt számomra. Szerettem volna vele játszani, plusz ösztönzött a közös zenélés és a pénzkereseti lehetőség mindenféle szívfájdalom nélkül.

RF: Mit élveztél ebben a helyzetben zeneileg?

IP: Nem tudnám megmondani, csak szimplán élveztem. A második albumon nagyon furcsa dolog történt. Egy szép új stúdióba vonultunk, ahol voltak még azonban apróbb gondok. Az első két-három éjszaka keményen dolgoztunk, nem játszottunk hibátlanul és kezdtem úgy érezni magam, hogy képtelen vagyok játszani olyanok miatt, mint pl. a monitorok rosszul voltak beállítva, a keverő is mindig mást mutatott.. Mikor egy számot naponta kb. 15x kell felvenned, előfordul, hogy nem megy tovább. Az album felvétele rövid időre volt tervezve, mégis szükségem volt egy hét pihenőre. Elhatároztuk, hogy felveszünk még egy dobos néhány dal erejéig. Szerződtettük is Bobby Chouinard-ot a Billy Squire’s együttesből. Ő feljátszott néhány dalt, úgyhogy egy hét után felfrissülten térhettem vissza, és négy nap múlva már kész is lettünk. Korábban ilyen sosem fordult elő velem, de fizikailag kimerültem. Képtelen voltam tartani a ritmust, nem tudtam gondolkodni sem. Aztán pihentem egy kicsit, és megszűnt a problémám. Gondolkodtam, hogy mit fogok mondani az embereknek. Végül elhatároztam, hogy bevallom: „Bocs, de egyszerűen nem tudok játszani. Kiszállok egy hétre, és aztán meglátjuk, hogyan tovább.” Mikor visszajöttem, újra tudtam dobolni. Úgyhogy ennyi a titok.

RF: Hogyan fejlődött a szerelésed az évek során?

IP: A legnagyobb változás a ’70-es évek elején történt, mikor a standardet Carmine hatására egy sokkal nagyobb lábdobra cseréltem. Hallottam az én 22”-omat és az ő 26”-osát, úgyhogy nem volt nagyon összehasonlítanivaló. Ugyanakkor stúdióban képtelenség 26”-ost használni, mivel óriási. Színpadon bemikrofonozva viszont nagyon keményen szól. A ’60-as években már megengedhettem magamnak egy Ludwigot, amit évekig használtam. Viszont miután a céget eladták, dobok már nem ugyanazok voltak. Ugyanúgy gyártották őket, csak a minőség-ellenőrzés nem volt az igazi, Bizonyos változtatásokat nem kellett volna végrehajtaniuk. Szóval akkor kezdtem másik gyártót keresni. Azt gondoltam, a Perl szép és lényegében elég jól összerakott dobokat készít. Lényegében minden dob ugyanazt a célt szolgálja, a különbség csak abban rejlik, hogy te milyennek látod őket. A hangzás is tőled függ; engem nem is érdekel, hogy ki mit mond. Ha van két szabványos dobod, és egymás mellé teszed őket, másképp szólnak. Úgyhogy eldöntöttem, hogy a legjobbat veszem meg. Azon kívül tehát, hogy gyártót váltottam, nem változott semmi. Előfordul néha, hogy beújítok valamit: elektromos triggereket használok, így kicsit más hangot kapok. Ezeket azonban csak stúdióban alkalmazom.

RF: Ejtenél néhány szót a hangolásról?

IP: Soha senkinek nem tudtam megmondani, hogy kell behangolni egy dobot.

RF: És te hogy csinálod?

IP: Nem hangolom fel. Az egyedüli, amit magasra hangolok, az a pergő. Ez azért szükséges, mert ha mélyre hangolod a pergőt, nem szól tisztán, nagyon érdes lesz. Az is fontos, hogy hol kell megütni a dobot ahhoz, hogy tisztán szóljon. A tamoknál ez leginkább súlyfüggő: ha egyforma méretűek, akkor nincs gond. Inkább csak az a kérdés, hogy mi a fontosabb: a jó hangzás vagy a gyors reakció. Én a hangzás felé hajlok. A gyors reakció inkább akkor fontos, ha végig nagyon gyorsan játszol, de én nem játszom gyorsan. A gyorsaságom leginkább a pergőre koncentrálódik. Nekem kevés a kezem hozzá, 2-3 testrészem is kell ahhoz, hogy elérjem a gyors hangzást.

RF: Hogy állsz a szólokhoz?

IP: A helyzet adja. Minden dobosnak megvannak a saját trükkjei, csak annyi változik, hogy milyen sorrendben teszi be őket.

RF: Elárulod nekünk az egyiket?

IP: A legegyszerűbb egy tökéletes papa-mama pergőn és lábdobon váltakoztatva. Ha ugyanezt két lábdobon játszod, elég idő marad a kezeidnek, hogy valamit függetlenül tudj játszani a pergőn, és ne maradjon üresjárat. Ennek annyi a titka, hogy két lábdob kell hozzá (de ő csak egyet használ – a szerk.). A dupla lábdob csodákra képes. Az embereket lenyűgözi, közben pedig marad egy csomó időd másra. A közönség akkor látja igazán, hogy mire vagy képes, ha két lábdobot használsz.

RF: Meg tudnád határozni, milyen tulajdonságokkal rendelkezik egy jó rock dobos?

IP: Először is rengeteg természetes zenei agresszióval, amit tudnia kell jól kontrollálni. Minden dalban vannak olyan pontok, ahol vissza kell fognod-, és ahol el kell eresztened magad. Ehhez kell egyfajta ösztön. Aztán szükség van még egy nagy adag erőre, és tudnod kell feszesen játszani akár 1,5-2 órán keresztül is. Sok minden függ attól is, hogy állsz ahhoz a zenéhez, amit játszanod kell. Ha rock ’n’ roll-t játszol, akkor csak azt szabad nyomni, nem szükséges virtuozitás. Tartani kell a tempót, és nyomni a swinget. Fontos, hogy a szólód a saját elméd szüleménye legyen, és a felépítése legyen logikus. Fontos még, hogy az együttesed merjen rád hagyatkozni, és úgy kell játszanod, hogy mindenki halljon téged. És itt nem az számít, hogy hány mikrofont használsz a szerelésedhez; ha halkan játszol, akkor is kell valamilyen jelzéseket kommunikálnod feléjük.

RF: Ha visszatekintünk, mit várt el tőled a Deep Purple, mint dobostól?

IP: Hogy legyek izgalmas. Csoda, hogy működött az együttes, mivel mind az öten egoisták voltunk. Csak valami természetfelettinek köszönhető, hogy összehoztunk valamit. Nem hinném, hogy létezett volna valaha is olyan együttes, ahol ennyi szabadságot kapnak a tagok, és azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Szóval sokat köszönhetünk a szerencsének, vagy akárminek. Valódi telepátia volt a tagok között; én is le tudtam játszani pontosan azt, amit elterveztem, és akkor, amikor csak akartam…mégsem estünk ki soha a ritmusból. Nagyon érdekes kis banda voltunk.

RF: Mi volt a feladatod a Whitesnake-ben?

IP: A kontroll. A tempó teljesen különböző volt. Sokkal több fegyelmet igényelt a lassú játék, mint a gyors. Épp ez vonzott benne a legelején. Amit Garyvel csináltunk, az is más volt; több volt a szabadságom, de a kontroll szerepe itt is rám hárult, mivel a tempó az folyamatosan változott az adott zene során.

RF: Változott valamit a játékod a Deep Purple óta?

IP: Vannak bizonyos dolgok, amiket akkor sosem csináltam, most viszont igen. Sokat játszom közepes tempóban, ami akkoriban szinte bűnnek számított. Ma pedig nagyon is kedvelt dolog. Az igazat megvallva nem érzem hozzám közeli dolognak. Kicsit végletes vagyok ebben: vagy legyen valami nagyon gyors, vagy nagyon lassú. A közepes tempót egyik dobos sem szereti igazán; az ilyen számok általában kommerszek.

RF: Sosem aggódtál amiatt, hogy mi lesz később?

IP: A próbák előtt egy kicsit mindig féltem, hogy valami megváltozik. Aztán eltelt néhány év, és ugyanazok történtek. Ritchie azt mondta, hogy ha nem tud valami oda illőt játszani, nem játszik semmit. Hátra kellett volna dőlnöm, és hagynom, hogy történjenek a dolgok a maguk rendje és módja szerint. Nyitott vagyok a világra és az új dolgokra. Szerintem az optimizmus az egyetlen járható út, mivel túl rövid az élet. És épp ez adja a szépségét.

© Robyn Flans, Modern drummer, 1984 Fordította. Zsiráf / Piköp.hu