Your rating: Select ratingDzsdzs!

Your rating: Nincs (3 votes)

A zenéről beszélgettem az abszolút Nr. 1 rock dobossal a progrock-történetéből, mégpedig Carl Palmer-rel, aki épp egy koncertre készül. Az interjú alatt bejöttek a szobába a többiek is, úgymint Shaun Baxter gitárvirtuóz, valamint Dave Marks basszusgitáros. Carl beszélt a múltról, a jelenről és a jövőről, az egyedi dobszereléséről, albumairól.. Olvassátok el, megéri!

CS: 36 éve tart a profi karriered…

CP: Ehhhhmmmm…………37!

CS: … ebből az időszakból mi a legfontosabb számodra?

CP: Számomra mindegyik periódus nagyon fontos, csak mindegyik más értelemben. A legmeghatározóbb talán mégis az volt, mikor 15 évesen eljöttem otthonról, hogy Chris Farlowe-val és a Thunderbirds-szel zenélhessek. Ez nagyon meghatározó, mivel döntő mozzanat volt a karrierem szempontjából. Ha ez nem lett volna, nem mentem volna Londonba, és nem hozott volna össze a sors ennyi emberrel, és nem kezdődött volna új fejezet az életemben. Szóval nem tudnék kiemelni egyetlen dolgot sem, ami kimagaslóan fontos lett volna. Inkább úgy fogalmaznék, hogy volt sok létfontosságú pillanat.

CS: Mégis első dolog, amit említettél, az a Chris Farlowe-val való találkozás volt. A karriered szempontjából ez volt a legfontosabb dolog az életedben?

CP: Nos, egyik legfontosabb, de ezek mellett volt még egy csomó. De e nélkül nem tudtam volna elindulni, nem mondhatnám el, hogy a Madison Square Garden-ben fellépni hatalmas élmény volt… az Asia által kiadott egyetlen albumból 8 milliós eladott példány óriási érzés volt.. És még mennyi minden! Ezek csak fokozatok, de mindegyik egyaránt fontos.

CS: Mik a zenei gyökereid?

CP: Azt kéne mondanom, hogy olyan nevek hatására kezdtem el zenével foglalkozni, mint Count Basie, Duke Ellington, Dave Brubeck, Lionel Hampton, Oscar Peterson. De ami igazán nagy hatással volt rám, az valahol a big bandek jazz zenéje és a nyugati parti bebop környékén keresendő. De soha nem ezek mentén haladtam, hiszen akkor jazzdobos lennék. A rock és a jazz teljesen más, de akkor is innen indultam. Évekig big bandben játszottam fiatal koromban, de egy hirtelen ötlettől vezérelve gitározni, billentyűzni kezdtem… szóval fontos a múlt, de a jelen ennél többről szól.

CS: Buddy Rich a legnagyobb példaképed?

CP: Inspirált engem, de leginkább Gene Krupa hatott rám, mégpedig a „Drum Crazy” c. filmmel, ahol Sal Mineo alakította Krupa-t. 11 évesen láttam a filmet, és ennek hatására kezdtem el pergődobon játszani.. 11 és fél évesen határoztam el, hogy dobos leszek. Így történt, aztán pedig már a profizmusra törekedtem.

CS: Vannak jelenleg is olyan dobosok, akik hatással vannak rád?

CP: Manapság nem igazán hatnak rám zenészek. Mindig azt figyelem, milyenek lehetnek, az, hogy fiatalok vagy idősek, nem számít. Kész vagyok persze arra, hogy hassanak rám, és hogy még többet tanuljak. Viszont elég kevés dobosnak sikerült ezt eddig elérnie nálam. Itt van ez a srác a Tool-ból, Danny Carey, aki tényleg bebizonyította számomra, hogy remek dobos. Aztán vannak még páran, akik lenyűgöznek. Ha valaki valami jót játszik, mindig a hatása alá kerülök.

CS: Kollégának vagy konkurenciának tekinted őket?

CP: Igazából mindkettő. Elsődlegesen kollégának tekintem őket, de ha együtt játszunk, és nyilvánvalóan kitűnik, hogy ki mit tud, nehéz barátságként felfogni, hiszen közben mindenki a legjobb akar lenni. Konkurenciára pedig szükségem van azért, hogy legyen viszonyítási alapom. A versengés azért is szükséges, hogy rákényszerítse az embereket egymás játékának tanulmányozására. A zene nem egyenlő persze a versennyel, de van egy motiváló erejű versengésre késztető szegmense, ami élvezetes, és arra inspirál, hogy egyre keményebben nyomjam..szóval én ezt értem a konkurencia alatt, de nyilván a zene és a zenélés sem erről szól.

CS: Játszottál a The Crazy World of Arthur Brown-ban, mégis hiányolok egy dalt a „The Anthology”-ról. Nem sikerült felvételt készíteni?

CP: A The Crazy World Of Arthur Brown fel lett véve, de egyénileg nem. Benne voltam a csapatban, mikor az egyik kis-és nagylemezük is Nr. 1 lett, és felvettem a „Fire”-t, majd Drachen Theacker, aztán az eredeti dobos is felvette a „Fire”-t, aztán John Hiseman is, és szeirntem kellett volna még egy negyedik is kellett volna, mivel rengeteg ember dolgozott amúgy a projecten. Százalékos részesedést kaptam, míg a csapattal játszottam, habár nem én voltam az eredeti dobos, úgy gondoltam, félrevezetnék valakit, ha kiszállnék.

CS: A „Concerto For Percussion” egy elég bonyolult darab. Mesterműként gondolsz rá?

CP: Nagy teljesítmény volt. ’76-ban készült, és még évekig a polcokon volt. Az emberek nagyon féltek a szimfonikusoktól. A Deutsche Grammophon és az EMI sem vállalta a kiadását, mivel a Percussion Concerto újdonságnak számított, és olyan emberek kezdték el, mint Evelyn Glanny, aki egy jól ismert profi ütős hölgy, és hihetetlenül jól nyomja. És a Percussion Concerto egy olyan darab, ahol sok zenészre van szükség. Mikor megírták, és többek között engem is elhívtak a zenekarba, elfogadtam. Aztán nem éreztem valami nagy késztetést, hogy elmenjek egy nagy zenekarba játszani, úgyhogy csak néhány fellépést vállaltam. Nem igazán siettem el.

Szerintem ez csak azt mutatja, hogy több vagyok, mint egy szimpla rock dobos. Persze a megélhetésemet a rock együtteseknek köszönhetem: az Emerson, Lake & Palmer, az Asia, a Palmer is rock együttesek, de én imádom a klasszikus zenét is, és próbálom kitölteni az űrt, ami a klasszikus ütősöknél tátong. A Percussion Concerto a legjobb példa arra, hogy játszottam xilofonon, üstdobon, csengettyűn, cintányérokon, és ezzel az emberek megbizonyosodhattak róla, mire is vagyok képes. Ezt én csináltam, de ez nem jelenti azt, hogy ez mind én lennék, hanem csak annyi, hogy erre is képes vagyok. Akit ma este látsz játszani, na az vagyok én, egy dobszerkós zenész.

CS: A „Decline And Fall” tartalmaz jó néhány olyan részt, ami a „Tank” első verziójából ismerős. Abban az időszakban kristályosodott ki a saját stílusod?

CP: Igen. Úgy vagyok vele, hogy az embernek mindig van hová fejlődnie, mivel a téged érő hatások folyamatosan bombáznak. Szóval személyes nézeteim szerint örök fejlődésben vagyunk. Biztos van olyan, hogy az ember néha stagnál, és nem tudsz semmi újat nyújtani, de én próbálok mindig változni, fejlődni, próbálkozni.

CS: A „Love Beach” albumról a „Canario”-t választottad. Ez egy vérbeli ELP album volt. Annyira lenyűgözött téged?

CP: Mindig is az ELP által készített legrosszabb albumok közé soroltam, és nem csak a zene az, amivel hadilábon állok; a lemezborító sem tetszik, továbbá a Bahamákon (Nassauban) töltött idő sem szerepel a legkedvesebb emlékeim között.. Nem nagyon inspirált minket írásra, életre, alkotásra, gyakorlásra, játékra, és véleményem szerint a zene gyöngyszemét egy Rocking Rodrigo (Joaquín Rodrigo) nevű pasasnak köszönhetjük. Szóval sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de számomra ez egyáltalán nem nevezhető nagyszerű albumnak.

CS: Milyen nyomokat hagyott benned a Mike Oldfielddal folytatott közös zenélés?

CP: Nagyon profinak tartom őt. Egy rendkívül introvertált személyiség, aki nagyon szigorú önmagához, ugyanakkor nagyon kedves is. Minden rendben van vele.

CS: És zenei értelemben véve?

CP: Zenelieg Mike-nak van egy nagy problémája: mindent maga szeret csinálni, ezért nem igazán tud mit kezdeni a többi zenésszel. Csináltam volna olyan dolgokat, amikről álmodni sem mert volna, de az a típus, aki mindig megmondja, hogy kinek mit kell játszania. Bámulatos, hogy bizonyos területeken mennyire fejletlen, mivel sosem érzett még rá a jammelés spontanelitására (sem egyedül, sem másokkal), ezért nem is igazán próbálkozik ilyesmivel. Amikor együtt dolgoztunk, nagyon azon voltunk, hogy összeszedjünk néhány használható ötletet a jövőre nézve.

CS: Felbosszantott, mikor Buddy Rich megkért, hogy játszd el a „Shawnee”-t a Buddy Rich Orchestra-val?

CP: Játszottam már korábban az együttesével néhányszor, más-más alkalmakkor. Nem voltam ideges, inkább egyfajta nyugtalanság fogott el, mivel a „Shawnee”-t Buddy sosem engedte kiadatni, így nem volt meg a zene, úgyhogy azt várták tőlem, hogy a fülemre hagyatkozva tanuljam meg eljátszani. Ez még önmagában nem is lett volna gond. Nagy szerencse volt, hogy le tudtam játszani dobcuccon, és hogy ott volt Steve Marcus a fúvós, akit megkértem, hogy üljön úgy, hogy játékából láthassam, hol vannak a hangsúlyok és a szünetek, és így jött össze.

CS: 2003-ra tervezed egy koncertalbum kiadását. Mit lehet róla tudni?

CP: Igen, ráadásul ugyanaz a kiadó vállalta a megjelentetést, aki az Emerson, Lake and Palmer lemezeket is kiadta, azaz az angliai Sanctuary Records és Adello vagy micsoda…nem emlékszem, hol fogják forgalmazni pontosan… szeretnéd tudni?

CS: Igen!

CP: (keresgél a papírjai között)….szóval Belgiumban, tervezzük Hollandiában… (tovább keres)… itt van, BMG. Szóval a BMG fogja forgalmazni, és március 17-én fog megjelenni. A felvételek Angliában készültek, és olyan dalok fognak szerepelni rajta, mint a „Barbarian”, „L.A. Nights”, „Bullfrog”, „Tank”, „Toccata”..de nem sorolom fel az összeset, hogy legyen valami meglepetés is  . Durván 43-45 percnyi anyagról van szó. 2004-ben pedig meg fog jelenni a második Élő-album, amin olyanok fognak szerepelni, mint a „Tarkus”, „Trilogy”, „Carmina Burana”, „Howdown”, „Fanfare”, és a felvételek végeztével a két Live-albumot eggyé kovácsolom, és kiadjuk dupla CD verzióban is. És ha mindezekkel megleszünk, talán 2005-ben felveszünk egy új albumot is a zenekarommal. http://www.youtube.com/watch?v=7JbPDA86rR4&feature=related

CS: Lenyűgöző!

CP: Hát ha még el is készül!

CS: Nem tudom, te hogy viszonyulsz azokhoz a zenekarokhoz (itt most kifejezetten az egylemezes bandákra gondolok), akik miután bezsebeltek egy rakás pénzt és megalapozzák rajongói bázisukat, eltűnnek?

CP: Mmmm. Nos, először is: Semmi bajom nincs azzal, ha valaki tetemes összegekre tesz szert, mivel szerintem ez komoly erőfeszítéseket igényel. A közönség pedig zavarba jönne, ha megtudná, mennyi pénzt lehet keresni. Mikor az emberek meghallják, hogy egy Robbie Williams 80 millió fontos (vagy dolláros) lemezszerződést kötött, azt gondolják, hogy ez nem is mind az ő zsebébe megy. És minden album után jön egy újabb.. és embereket tesz ezzel boldoggá, úgyhogy én semmi kivetnivalót nem találok ebben. Az, hogy ki milyen zenét preferál, megint más lapra tartozik. Én nem szeretek mindenféle zenét, de ha valaki ebben pénzt lát, az emberek pedig élvezik, akkor azt mondom, hogy oké!

CS: Semmi gond nincs ezzel?

CP: Semmi! Vannak, akik élvezik. Elvére az embereket nem lehet arra kényszeríteni, hogy megvegyenek egy CD-t. Csak akkor történik meg, ha szeretik a zenédet.

CS: Véleményed szerint mikor volt keményebb zenélni; a ’60-as, ’70-es, ’80-as években, vagy manapság?

CP: A ’60-as években nem igazán akartam a csúcsra törni, a ’70-es években már igen. A sors akkor a legkegyesebb hozzád, ha azt csinálhatod, amiben igazán jó vagy. Persze változó, hogy ki mit ért a „jónak lenni” alatt. Manapság az alábbi szempontok szerint dől el, úgymint: szerepelni az MTV-ben, megcsinálni ezt, megcsinálni azt, leforgatni egy videót… nincsenek is videóink! Másrészt viszont kemény dió, hogy a zenének is vannak olyan vállfajai, amikről nehéz eldönteni, hogy könnyűek vagy nehezek, szerintem csak az idő dönti el, és az, hogy az adott együttes mennyire képes eladni az említett zenét.

CS: Elég sokáig játszottál Remo dobon. A Los Angeles-i NAMM showban azonban a világ egy rendelésre készített Paiste szerelésen láthatott téged játszani. Miért döntöttél a Paiste szerelés mellett?

CP: Először csak egy pergőt készítettek nekem, aztán megkértem őket, hogy gyártsanak nekem egy pergőt egy cintányérról, de nem volt már rá idejük. Aztán egy idő után belátták, hogy ez egy nagyon jó ötlet volt, és elkezdtek olyan pergőket gyártani, amilyenen én akkor játszottam, és elnevezték „The Spirit Of 2002”-nek. Még ma is ezt használom. Mikor megkaptam a dobot, azt mondtam: „Ez tényleg nagyon jó, de miért nem készítenek egy komplett szerelést?” És megcsinálták! Két komplett szerelést is készítettek, amiket felszereltek cinekkel, aztán az egyiket Danny Carey-nek (a Tool dobosának), a másikat pedig nekem adták. Ez most sajnos nincs itt, mert néhány dolgot meg kell még csinálni rajta.

CS: Nem sajnáltad eladni a régi egyedi szerelésedet, amit a ’70-es években gyűrtél?

CP: Nem, mivel olyat kaptam helyette, amit mindig is szerettem volna, ez pedig Ringo Starr-hoz került.

CS: Milyen szerelést használsz manapság a fellépések során?

CP: Most egy fából készült cuccot használok, ami azért nagyon fontos, mert amiből készül, a veszélyeztetett fafajok listájának ötödik helyén áll. Ez a Marginata Eucalyptus nevű fafajta, és kb. 1000/900 font per négyzetméter (a továbbiakban psi) tömörségű. Ez az egyik legkeményebb fa, de kb. 20 év alatt nő meg. A Brady nevű cég készíti az ilyen fából készült szereléseket Ausztráliában, és ők készítettek nekem is egy Brady-szerelést, de nem ajándékozták, hanem úgy vettem. Most éppenséggel ezt az egyet használom. A fakérget New York-ba küldik, ahol a Lang Percussion készíti el belőle magát a szerelést. Ha akarsz venni egy profi cuccot egy kiskereskedésben, juhar lesz az alapanyaga, és 1000/500 psi tömörséggel fog bírni. Az enyém 1000/9 psi-s, ami jóval keményebb. Hallgatóként nem sokat lehet érezni ebből, csak játék közben van különbség.

CS: Az ELP mindig progresszív zenét játszott, most is ez a célod?

CP: Igen, igen. Ez a cél. És minden erőmmel ezen vagyok, hogy megvalósítsam. Komoly terveink vannak, de még csak alakulóban vagyunk, és biztos nagy durranás is lesz, ha végre megvalósítjuk, amit elterveztünk. Mindig nagy lelkesedéssel vágok bele valamibe. Nem csak erről a bandáról van szó, hanem mindig is ilyen voltam.

CS: Mi az a hajtóerő, ami ennyire rég zenélésre, és világ körüli turnékra ösztönöz téged?

CP: Nagyon élvezem a csapatmunkát. Szeretek jó emberekkel, jó zenészekkel együtt dolgozni. Élvezem a jó minőséget, a tökéletes hangzást éjszakáról éjszakára, számomra ez a legnagyobb jutalom. Azt hiszem, mindig is ez volt a legnagyobb álmom, hogy jó zenészekkel dolgozzak együtt. Ezek a legfontosabb dolgok számomra.

CS: Keith Emerson azt mondta egy 1977-es interjúban, hogy a sokoldalúság és a jó kottaolvasási készség a két legfontosabb dolog, ha az ember zenélni akar. Mennyire osztod a véleményét?

CP: Abszolút. Én a nagyapámtól tanultam meg kottát olvasni, mivel a Royal Academy of Music egyik professzora volt, és ő ezt mondhatni létszükségletnek tartotta. 11 évesen kezdtem a zenével foglalkozni, és 13 éves koromra már szinte tökéletesen kiigazodtam a kottákon, sőt, játszottam is néhány táncegyüttesben. Szóval ez nálunk sosem volt tabutéma, ugyanakkor nem is volt kényszer, egyszerűen csak mindenkinek megvolt ez a képessége. Valahányszor a zongora mellé ültem, egyből rá akartak venni a blattolásra, annak ellenére, hogy sosem tanultam zongorázni. Mikor elkezdtem kifejezetten ritmuskottákat nézegetni, semmi nehézségbe nem ütköztem, mivel addigra már ráéreztem a zene matematikájára. Otthon tehát a zenére úgy tekintettünk, mint egyfajta játékra.

A dobosoknak nyilván rendelkezniük kell ezen felül végtag-koordinációs képességekkel is, tehát tudniuk kell négyfelé koncentrálniuk, de mivel én ebben nőttem fel, ezért ennek nehézségeit hamar le tudtam küzdeni. Az pedig, hogy tudtam kottát olvasni, mindig sokat segített, mert ha nem tudtam valamit - mondjuk egy felvétel során -, csak leírtam előtte, vagy visszahallgattam a zenét, és egyből tudtam, hogy hol tartok és mi következik. Ha az ELP-nél Keith-nek voltak néha nehezen megfogható ritmikai elképzelései, elég volt leírnia. Amit én kitaláltam, leírtam, aztán eljátszottam az ő ötleteit, és ha azt mondta, hogy nem erre gondolt, akkor azzal kontrázhattam, hogy pedig ezt írta a papírra  Szóval szerintem ez mindenképp előnyt jelent egy dobos számára, ha azt szeretné, hogy a többiek is egyenrangú hangszeres félként kezeljék őt.

Persze nem kell minden lekottázni. Itt van pl. Dennis Chambers, akinek semmi szüksége nem volt rá, és nem is okozott soha problémát, hogy nem kottából játszik…nem is szégyellte. Én pedig azért nem riadtam vissza tőle, mert mióta az eszemet tudom, rendelkeztem ezzel a képességgel. Van azonban még valami ennek kapcsán: rengeteg darabot próbáltam már fül alapján megtanulni úgy, hogy nem írtam le őket. Ennek az az oka, hogy tapasztalataim szerint, ha valamit leírsz magadnak, nehezebb emlékezni rá. Csak akkor kottázom le tehát, ha még hosszú ideig, vagy csak később fogok játszani valamit, hogy akkor csak előkapom a kész koncepciót.

CS: Én is tisztában vagyok ezekkel, mivel zenésznek tartom magam; játszom billentyűn, és kb. 10 évvel ezelőtt elhatároztam, hogy megpróbálok fül alapján leírni néhány ELP dalt, úgymint a Karl Evil 9-et, a Fugue-t és a Knife Edge-t, mivel egyikhez sem találtam kottát, úgyhogy többszörös újrahallgatás alapján írtam le őket, és arra jutottam, hogy hallás alapján sokkal könnyebben lehet megjegyezni a zenéket.

CP: Igen, ezt a nagyapám is mondta annak idején. Anno 8 taktust tanultam meg egyszerre a pergődob leckékből. Elolvastam, aztán memorizáltam azt a 8 ütemet, aztán lejátszottam. És amit így tanultam meg, arra még nagyon sokáig emlékeztem utána. Sosem lapoztam vissza, mert ha valamit a memóriádra bízol, az tényleg nagyon hasznos dolog tud lenni zenészként. Úgy értem, hogy ha megnézed a zenekarokban játszó embereket, akkor megérted, miről beszélek; ha megnézed a repertoárjukat (mint például Beethoven ötödik szimfóniája, vagy Tchaikovsky Rómeó és Júliája) ők pontosan ismerik a saját részüket még évek múltán is. Számukra ezek a zenék olyanok, mint egy átlagember számára a piktogramok, elég hozzá csak egy kicsit felrázni a memóriájukat. Igen, elég egy pillantást vetniük az adott rész kottájára. Egy átlag zenésznél nincs olyan, hogy egyedi feljegyzéseket készítsen, pusztán blokkokat olvas. Bármilyen hangszeren is játssz, amit játszol, egy jobb színpadon egyből kihallatszik. Ezért gondolom azt, hogy jó fül alapján tanulni, hogy igenis figyelni kell a komplett zenét, és mikor úgy érzed, hogy a memóriádban van az, amit az ujjaiddal játszottál, akkor elmondhatod, hogy megtanultad. Minden másra pedig ott vannak az oktatókönyvek, egy idő után pedig aktivizálódni fog a képi memóriád, ami azért fontos, mert ez kapcsolja össze a különféle memóriákat, és csak így fogsz tudni folyékonyan olvasni (blattolni).

CS: A tavaly májusra tervezett Holland koncert végül elmaradt. Ott kellett volna lennie Greg Lake-nek, és a rossz nyelvek szerint Keith Emersonnak is. Mi igaz ezekből?

CP: Tippem sincs, de ezek tényleg nagyon rosszmájú megjegyzések. Volt egy elég nagy összezörrenés, mikor Greg azt mondta, hogy nem akarja, hogy az emberek elfecséreljék a pénzüket, de szerintem ott akart lenni. Mindannyian hallottunk ilyen visszhangokat, csak azt nem tudjuk, honnan indultak el. Állítólag az interneten kapott szárnyra egy hír, főként chatszobákban, és mivel mindig lehet olyan embereket találni, akik szeretik egy kicsit elferdíteni a tényeket, így itt is ez lehetett. Gondolom nem kell ragozzam, hogy aztán hogy alakul egy ilyen történet… Mi akkor elég sok pénzt költöttünk arra, hogy támogatókat keressünk, és az emberek tudomására hozzuk az eseményeket, mégsem tudja senki, hogy mi történt valójában. Azt viszont senki sem tudja, hogy ki és hogyan kezdte el terjeszteni a pletykát, az emberek mégis felültek neki. Senki sem látott plakátokat vagy reklámokat, mégis mindenki elhitte, hogy a hír igaz, és ez egyszerűen elképesztő.

CS: Még mindig kapcsolatban vagy Keith-tel és Greggel?

CP: Igen.

CS: Milyen terveid vannak a közeljövőben?

CP: Igen, jövő áprilisban a szokásos turnéra indulunk. Idén februárban Mexikóban jártunk, ahol remekül éreztük magunkat, aztán voltunk Németországban, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban, játszottunk Angliában, és megyünk még Spanyolországba, ahol majd rövid koncertet fogunk adni. Kisebb turnékra osztottunk a koncerteket, az egyes blokkok kb. 14 napból állnak, majd kb. 10 nap otthonlét következik. Egyébként egész nyáron Olaszországban leszünk.

CS: Van még valamilyen zenei kívánságod életedben?

CP: Hm…mióta zenélek, mindig ezt akartam csinálni. Amíg képes vagyok eladható zenét játszani, ami felülmúlja a középszerűséget, ez tesz engem a legboldogabbá. Természetesen szeretnék színvonalas zenét játszani ezzel az együttessel, hogy ismertek legyünk. Szeretném, hogy a fellépésünk kulturális eseményként legyen definiálva, mivel hiszem, hogy a jó zene erre hivatott. Két olyan zenésszel dolgozom együtt, aki segít engem céljaim elérésében, amiben velük együtt tudok majd osztozni. Próbálunk olyat nyújtani, ami a mostani zenékből hiányzik. Nincs semmi trükk, semmi nagy üzleti fogás, pusztán élvezzük, amit csinálunk, és célunk, hogy felhívjuk a közönség figyelmét a zene fontosságára. Ezért nagyszerű cél, hogy visszahozzuk azt, ami kiveszőben van. Nagyon szerencsés voltam egész életemben, mindig nagyon bizakodó voltam, és sosem buktam el, persze azért dolgoztam is mellette keményen, és azt érzem, hogy most jött el a pillanat. Tény, hogy a zenénk már nem üt akkorát, mint régen, de még mindig hiszem, hogy rengeteg ember kíváncsi a zenénkre – elsősorban a minőség és a mondanivaló miatt – akár játssza a rádió, akár nem.

Azt hiszem, ki tudtunk tölteni egy elég nagy űrt, mivel a szimfonikus zenekarral úgy játszottunk, mint egy bandával. Ha valaki megkérne, hogy soroljam be a zenénket, talán azt mondanám, hogy „modern day-jazz”, tudod, ami a „New Orleans-jazz”-ből indult, aztán „Cool-jazz” lett bőle, „West-Coast”, és végül ez. Azoknak szól, akik felismerik ezeket, és akik nem a rádiót tekergetik. Az egyetlen út ehhez a zenéhez, ha megveszed CD-n, vagy eljössz egy élő fellépésre, és ez szerintem fontos. Véleményem szerint azok tudják ezt igazán értékelni, akik szellemileg igénylik, mint pl. Angliában, ahol ha fellépünk bizonyos klubokban, odajönnek hozzám… Vannak olyan klubok, ahol szeretnénk majd fellépni; illetve 500-600 fős befogadóképességű koncerttermek. Nem szeretnénk stadionokat megtölteni emberekkel, mivel a célközönségünk az a 35-50 éves korosztály, melynek tagjai már jobban szeretnek ülve végighallgatni egy koncertet.. Voltak klubok, ahol panaszkodtak, hogy az emberek nem ittak „annyit”.. hát mit mondjak erre? Hogy ezek nem „olyan” emberek? Érted a különbséget…

CS: Ha változtathatnál valamin, mi lenne az?

CP: Hogy mi lenne az? Nem változtatnék semmin..de semmin! Talán korán kezdtem..igen, 11 évesen. Van egy lányom, aki nem akar dobos lenni, és ennek nagyon örülök. Ha újra születnék, akkor is pontosan úgy döntenék, mint 8 éves koromban.

CS: Megtanulnál játszani?

CP: Naná! 8 évesen már megvan a dobolás kezdő fázisához szükséges fizikumod. A 11 éves kor jó, de a 8 éves jobb, mivel így még van 3 éved, hogy 11 évesen már sokkal jobb lehess!

CS: Mindig ilyen elégedett vagy?

CP: Ez nem egy választás, hanem egy állapot. Ha most listát kéne írjak azokról a lehetőségekről, amik kínálkoztak, akkor olyan hosszú lenne, hogy elérne a szoba másik végéig. Ha pedig lenne egy másik, amin az szerepelne, hogy mit valósítottam meg ezek közül, az is ugyanilyen hosszú lenne. Legalább magamnak elmondhatom, hogy nem hagytam elsétálni a lehetőségeket.

fordította: Zsiráf

© Clemens Steenweg, 22th November, 2002, Zoetermeer, Holland, Carl Palmer Interjú